Emlékszem, amikor egyetemista koromban először jártam kórházban, vagy ahogy szakmai berkekben mondani szokás fekvőbeteg gyógyintézetben. Első év végén az u.n. ápolástan gyakorlaton egy fővárosi kórház belgyógyászati osztályán töltöttem el egy igen hasznos hónapot. Megtanultam pl. ágyazni (miközben a beteg az ágyban feküdt), 12 elvezetéses EKG-t csinálni, infúziót összerakni, stb.. Az épület, ahol a belgyógyászati osztály volt éppen átépítés alatt állt. A betegek egy része a kórház folyosóján - végig az ablakok alatt egymás után - elhelyezett ágyakon feküdt. Nagyon csodálkoztam és megdöbbentem, hogyan lehet így gyógyítani, de 1983-ban más világban éltünk.
Manapság - amikor az idén végzett fiatal orvoskollégák kezdik a munkát sokszor látom rajtuk ugyanazt a csodálkozást és néha döbbenetet: ilyen az élet és a mindennapi orvosi gyakorlat? Sok-sok beteg a gyógyulás vagy legalább az állapotjavulás reményével. Kevés orvos, még kevesebb egészségügyi szakdolgozó (ápoló, beteghordó). Gazdasági megszorítások. Kevés kórházi ágy- a kórtermek egy részében pótágyak. Azokon igen rossz állapotú, magatehetetlen betegek. Pedig 2007-t írunk. Még mindig sok esetben szociális indokkal kerül be a betegek egy része: nincs ki ápolja, gondozza őket otthon. Ilyenkor mi a kórház feladata? Az ápolás. Nincs szükség brilliáns diagnosztákra, modern, XXI. századi gyógyszerekre. Csak alapos kórelőzmény felvételre, fizikális betegvizsgálatra és józan döntésekre. Azokról a betegekről már nem is beszélve, akiknél az állapotjavulásnak még csak az esélyére sincs remény. De erre nem készít fel az iskola. Csak az ÉLET.
Ilyet tanít az iskola.






Ez a valóság.