Tapasztalt orvos kezdő blogja

A kórházi gyakorlatban a tüdőgyulladás kezelése mindennapos feladat. Az antibiotikumok széleskörű elterjedésével és alkalmazásával a köztudatban a tüdőgyulladás már nem szerepel az életet veszélyeztető állapotok között. Pedig az u.n. otthon szerzett tüdőgyulladás [egészségügyben járatosak a közösségben szerzett tüdőgyulladás = community acquired pneumonia kifejezést használják] még napjainkban is az egyik leggyakoribb oka a kórházi kezelésnek. Legsúlyosabb formái légzési elégtelenséget: a szervezet oxigénhiányos állapotát okozva közvetlen életveszélyt jelentenek. A talán egyre inkább ismert szepszisnek ~ vérmérgezésnek a leggyakoribb oka a tödőgyulladás. A kórházban kezelt tüdőgyulladásban szenvedő betegek halálozási aránya magas: 2-30% közötti. Leggyakoribb kórokozója a Streptococcus pneumoniae. A tüdőgyulladás miatt kórházba utalt betegek jelentős hányadában van jelen kísérőbetegség, és/vagy olyan kockázati tényező, amely a halálos kimenetelért is felelőssé tehető. Ilyen pl. az idős kor, cukorbetegség, vesebetegség vagy u.n. immunhiányos állapot. Jellegzetes tünetek: a láz, köhögés, nehézlégzés, mellkasi fájdalom, köpet produkció. Időskorban fellépő súlyos fertőzéskor nem ritka, hogy a betegek láztalanok, gyengeségen kívül egyéb panaszuk nincs.

Dicsekszem: amióta sikerült - nem kis "munkával" u.n. számlálót beilleszteni a blogoldalamra, a számláló már négyjegyű számot mutat. Köszönet az érdeklődőknek és az olvasóknak.

A munkahelyemen a mai napon emlékeztünk meg Kórházunk névadójának, Dr Flór Ferenc születésének 198. évfordulójáról. Ezen alkalomból kollégámat, Dr Mészáros Sándor főorvost kérték fel a megemlékező előadás megtartására. Alább az ő gondolatait irom le, köszönet érte:
Tisztelt Hallgatóság!
Megtiszteltetés számomra a felkérés, hogy Dr Flór Ferenc születésének 198. évfordulóján elmondhatom gondolataimat.
Valóban megtiszteltetés, mert a kórház megnyitásakor ötödévesen műtőssegéd, majd államvizsgára készülő hatodéves voltam itt. Aztán afféle céhlegényként számos neves tanítómester iskoláját kijártam más kórházakban és bár kilencedik éve dolgozom vállalkozóként itt, mindeddig inkább a különbség hangsúlyozását, kirekesztést éreztem, holott céljaink közösek: egy jobb, a legjobb kórház megteremtése.
Ma, amikor az egészségügy átalakítása zajlik és néha a jégtáblák közé szorulónak érezzük magunkat, amikor békében, nem forradalomban, bár folytonos forrongásban élünk és néha már hitünket veszítjük, vajon érdemes-e még maradnunk?
Ma mit jelent nekünk névadónk?
Semmit. - Ha nem ismerjük az életét.
Erdélyben, Váradolasziban született 1809-ben. huszonöt évesen sebészdoktori és szülészmesteri oklevelet szerzett. Orvosi értekezését elsőként védte meg magyar nyelven. Három évvel később a Rókus Kórház főorvosa, majd tíz év múlva az igazgatója és Pest tiszti főorvosa lett. 1838-ban, a nagy árvíz idején Wesselényivel maga is részt vett a mentésben, sőt a reanimáció (újraélesztés:zslog) művelője és ismertetője is lett. Sebész, szemész, sőt belgyógyász, aneszteziológus is volt, az első, aki cloroform narcosist vezetett be a forradalom hadseregénél.
A honvédelem egészségügyi kormánybiztosaként felmérte a műszer- és gyógyszerigényt, fejlesztési tervet dolgozott ki, növelte a honvédorvosi kar létszámát, új szolgálati szabályzatot adott ki és rendezte a honvédorvosok zsoldját.
A sebesült vagy beteg hadifoglyok ugyanolyan ellátást kaptak, mint a honvédek s azonos feltételekkel kerültek a tábori egészségügyi intézményekbe. A fogoly egészségügyi dolgozók önkéntesként fizetésért vehették ki részüket a betegellátásban.
Ezek csak általam kiragadott részletek. Ki-ki még számos érdekességet fedezhet fel magának az Ő életében.
Azért ragadtam meg ezeknél, mert talán még nehezebb körülmények, egy zajló forradalom alatt történtek meg. A jutalom börtön, majd számüzetés, míg 1861-ben ismételt pesti tisztifőorvosi kinevezés lettek.
Ma nem forradalmat élünk, ez könnyíti, talán nehezíti is sorsunkat.
Nézzük, mit is tett Flór Ferenc?
Felmérte a lehetőségeket.
Felmértük már, hogy milyen lehetőségeink vannak a betegellátási protokollok és a szűkülő anyagi erőforrások összeegyeztetése révén?
Felmértük, hogy egyéni érdekeinket hogy hozhatjuk összhangba másokéval?
Felmértük, hogy hová szeretnénk eljutni, milyen áron és mikorra?
Felmértük, hogy a velünk szembeni elégedetlenség okai tényleg nem mi volnánk?
Felmértük minden lehetőségünket már?
Ha igen, nézzük mi követzezett Flór Ferencnél:
Fejlesztési tervet dolgozott ki. " Növelte a honvédorvosi kar létszámát, nőket vont be az ellátásba, mindenkinek, még az ellenségnek is azonos ellátást nyújtott és rendezte a honvédorvosok zsoldját."
Nekünk milyen fejlesztési tervünk van? Megelégszünk az 'így szoktuk' középszerüségével?
Fel kell mérnünk a lehetőségeinket és fejlesztési tervünknek kell lenni.
Ha ezek megvannak már, jó úton haladunk, ha még tisztázatlanok az egyéni- kisebb és nagyobb közösségek előtt, a kórház egészét bezáróan, akkor sörgősen meg kell teremtenünk, ha Dr Flór Ferenc követői is akarunk lenni, nem csak egy városszéli kórház dolgozói.
A történelem mindig azokra emlékezik, akik merészek voltak és nem említi azok nevét, akik fentről várták a segítséget, de maguk semmit sem tettek érte.
Legyünk bátrak, próbáljuk megcsinálni a magunk forradalmát Dr Flór Ferenc példáját követve a lehetőségek felmérésével, tervszerüen. Ehhez kívánok sikert mindannyiuknak!

Emlékszem, amikor egyetemista koromban először jártam kórházban, vagy ahogy szakmai berkekben mondani szokás fekvőbeteg gyógyintézetben. Első év végén az u.n. ápolástan gyakorlaton egy fővárosi kórház belgyógyászati osztályán töltöttem el egy igen hasznos hónapot. Megtanultam pl. ágyazni (miközben a beteg az ágyban feküdt), 12 elvezetéses EKG-t csinálni, infúziót összerakni, stb.. Az épület, ahol a belgyógyászati osztály volt éppen átépítés alatt állt. A betegek egy része a kórház folyosóján - végig az ablakok alatt egymás után - elhelyezett ágyakon feküdt. Nagyon csodálkoztam és megdöbbentem, hogyan lehet így gyógyítani, de 1983-ban más világban éltünk.
Manapság - amikor az idén végzett fiatal orvoskollégák kezdik a munkát sokszor látom rajtuk ugyanazt a csodálkozást és néha döbbenetet: ilyen az élet és a mindennapi orvosi gyakorlat? Sok-sok beteg a gyógyulás vagy legalább az állapotjavulás reményével. Kevés orvos, még kevesebb egészségügyi szakdolgozó (ápoló, beteghordó). Gazdasági megszorítások. Kevés kórházi ágy- a kórtermek egy részében pótágyak. Azokon igen rossz állapotú, magatehetetlen betegek. Pedig 2007-t írunk. Még mindig sok esetben szociális indokkal kerül be a betegek egy része: nincs ki ápolja, gondozza őket otthon. Ilyenkor mi a kórház feladata? Az ápolás. Nincs szükség brilliáns diagnosztákra, modern, XXI. századi gyógyszerekre. Csak alapos kórelőzmény felvételre, fizikális betegvizsgálatra és józan döntésekre. Azokról a betegekről már nem is beszélve, akiknél az állapotjavulásnak még csak az esélyére sincs remény. De erre nem készít fel az iskola. Csak az ÉLET.
Ilyet tanít az iskola.






Ez a valóság.

Egy új film kapcsán olvasgattam az újságot.
"Látja, milyen marhaságokat gondolunk a halálról? Pedig ez összetettebb: néha giccses, néha meg nevetségesen hülyén néz ki, ha valaki haldoklik." Ezen mondat kapcsán jutott eszembe számtalan...gondolat. Olyan halált még sosem láttam, mint amilyen egy filmvászonról jön felénk. Legyen az romantikus vagy u.n. háborús film. Egészségügyben, fekvő beteg intézményben dolgozóként minden nap találkozom az elmúlással. Sokszor hirtelen jön, váratlanul és feltartóztathatatlanul. Ennél sokkal gyakrabban lassan, sok kínt és szenvedés hozva érkezik. Néha pedig a halálhoz vezető betegség "jótékonyan" elveszi az éberséget, így azzal a gondolattal biztathatjuk a hozzátartozókat és persze magunkat is: hogy nem szenved a beteg. Sokszor ez is az orvos és az egészségügy feladata, hogy NE szenvedjen a beteg. Kétségtelen, az otthoni - családi környezetben bekövetkezett halálról, annak körülményeiről, "összetettségéről" csak csekély családi tapasztalatom van. Az is lassú és gyötrelmes: minden pillanatában ott a kérdés: miért? mikor?
Kórházi körülmények között, a mai technikai lehetőségek birtokában, amikor az életfontos működéseket jól láthatóvá lehet tenni a miért-re könnyebb választ adni. A mikor pedig a saját tapasztalatok alapján válaszolható meg.

Őszinte megdöbbenéssel olvastam a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kar dékánjának körlevelét, melybe arról tájékoztatja az orvosokat, hogy a második és/vagy ráépített szakvizsga térítési díja 61.700 Ft/hó. Ez évi 12x61700Ft=740400Ft. Ha a szakorvosi kjt-s alapbéreket veszem figyelembe, akkor ez az összeg még ijesztőbb mértékű. Én 1988 óta dolgozom. A 61700 Ft az én u.n. kiemelt bruttó alapbérem több, mint 1/4 része. Szégyen!

A Semmelweis Egyetem Intézeteinek/Klinikáinak igazgatóinak,

a Szakmai Grémiumok vezetőinek, a Semmelweis Egyetem régiójába tartózó kórházak főigazgatóinak, valamint a képzésben részt venni kívánók részére

            Tájékoztatom Professzor/Főigazgató/ Asszonyt/Urat, valamint azon jelölteket akik a képzésben részt kívánnak venni, hogy a Semmelweis Egyetem Szenátusa – a Gazdasági Tanács jóváhagyását megerősítve-, a 70/2007. (V.31.) számú határozatában az alábbi döntést hozta.

            A Semmelweis Egyetem a szakképesítéssel már rendelkezők szakképzése, valamint azon külföldi jelöltek számára akik az állami finanszírozott képzésben nem alkalmazhatók, első szakvizsgájuk megszerzéséhez szükséges szakképzése esetén, az állami normatívával megegyező mértékű térítési díjat vezessen be.

            Fentiek alapján, 2007. szeptember 01.-től

a második első és a ráépített szakképzés térítési díja:                61.700.- Ft/hó

            a külföldi állampolgárok esetén :                                               300.900.- Ft/hó.

            A térítési díjat félévenként, a félév első hónapjának 10. napjáig kell befizetni, átutalás esetén a 10032000-00282819-es számlaszámra, vagy a Dékáni Hivataltól kapott csekken, mindkét esetben a megjegyzés rovatba az alábbiakat kell beírni:

Ráépített ill. újabb első szakképzés: Költséghely: 1117100, CO: 15041.

            Abban az esetben ha szakképzési terv leadását megelőzően már a jelentkező teljesített gyakorlatokat, visszamenőleg 2007. június 01.-től a térítési díj megfizetésére kötelezett.

                                                                                  Dr. Karádi István s.k."

Hogyan beszéljünk "laikusul"? Sok beteggel és hozzátartozóval találkozom és beszélek nap mint nap. Gyakran szembesülök a problémával: orvosilag 1-2 mondattal vagy diagnózissal kifejezett állapotot, betegséget hogyan lehet korrektül, egészségügyben nem járatos emberek számára világosan megfogalmazni. Nem megijeszteni akarom a beteget vagy hozzátartozót, de elég sokszor találkozom ezzel a reakcióval. Mit jelent pl. a magasvérnyomásbetegség+cukorbetegség+koszorúérbetegség hármasa egy epeműtétre váró beteg műtéti terhelhetőségét és/vagy altatását illetően. Hogyan történik egy 3 éves kisgyermek orrmandula műtétének altatása. Milyen gyógyulási kilátásai vannak egy idült májbetegségben szenvedő embernek súlyos, kiterjedt hashártyagyulladást okozó nyombélfekély kilyukadás= perforáció után.
Szó szerint nem fordíthatom le a latin diagnózisokat magyarra, attól még nem lesz érthetőbb a mondanivalóm. Sok kifejezésnek nem is találok magyar megfelelőt. A felvilágosítandó embereknek is - természetesen - más és más az egészségügyi ismerete. Gyakori helyzet: intenziv osztályos kezelést igénylő beteg esetén: gondosan megfogalmazom a társbetegségeket és a jelen kezelést igénylő heveny kórképet, valamint a kezelés főbb irányvonalait. Ecsetelem az állapotstabilizálás és javulás nem túl rózsás lehetőségeit. Reakció: megértőnek tűnő bólogatás után gyors kérdés: mikor jöhet haza a hozzátartozó? Holnap mit hozzanak neki enni? Elgondolkodom: mondanivalóm melyik részét nem értették? A súlyos, életveszélyes című megfogalmazást? A javulás esetlegességét? Vagy csak a józan, ki nem fogyó remény fogalmazza meg ezeket a kézzelfogható, hétköznapi kérdéseket?
u.i.
Tudom, hogy a beteg és a hozzátartozók vannak a legnehezebb helyzetben.

Kb. 1 hete gondolkodom, hogy megirjam-e ezt a bejegyzést. Megírom: minap hév-vel mentem dolgozni. A hévmegállótól a kórházhoz vezető út áthalad egy rövid, de szaglószerv számára igen "emlékezetes" aluljárón: mérhetetlen bűzös vizeletszag mindenütt. Az aluljáró függőleges falai vizeletben állnak. Ez az aluljáró nem a város közepén van, ahol nincs nyilvános WC. Még fák is vannak az aluljáró lejáróinak környékén. Akkor MIÉRT ott üríttetnek ki a húgyhólyagok?
A rajznak önmérséklet a címe. Itt találtam. Az urethra-k (hugycsö-k) végére is lehetne kötni valamit?

Munkám során nap, mint nap találkozom olyan betegekkel, akiknél a társbetegségek olyan "összeállításban" szerepelnek, amely méltán és sajnos találóan a halálos négyes jelzőt kapta (egy konferencia címéül válaszották). Az elhízás (obesitas), a koszorúérbetegség (coronaria betegségek), a magas vérzsírszint (hyperlipidaemia) és a cukorbetegség (diabetes mellitus) együttese "büszkélkedhet" ezzel a jelzővel. Ezen betegségek együttes fennállása következtében fokozott előfordulással kialakuló kórképeknek: szívizominfarctus-, agyvérzés-, veseelégtelenségnek egyenként is igen magas a halálozása. A leginkább figyelemfelkeltő az az, hogy ezen betegségek esetén az egyén/beteg saját maga teheti/tehetné a legtöbbet a javulásért: testsúlycsökkenés, szénhidrátbevitel és a zsírok bevitelének korlátozása = diéta = az orvos által előírt étkezési szabályok betartását jelenti. Ezen szabályok betartása nélkül a gyógyszeres kezelések nem tudják a betegséget megállítani vagy megszűntetni. Nincs az az antidiabetikum (cukorbetegségben szedendő gyógyszer), ami képes lenne az előírt 160-180 gramm előírt napi szénhidrátbevitellel szemben elfogyasztott 200-500mg szénhidrátot kifejezett vércukoremelkedés nélkül feldolgozni.
Diétát tartani nehéz. Fogyni még nehezebb. De itt az élet a tét.
Egy labdán nagyon nehéz egyensúlyozni.

Súlyos, többszervi elégtelenséggel járó kórállapotban szenvedő betegeink intenzív osztályos kezelésének befejeződésekor minden alkalommal felvetődik a kérdés: hol kezeljék tovább a beteget ha már nincs szükség intenzív osztályos kezelésre? Melyik osztály tudja biztosítani a több szervrendszert érintő, már szépen javuló állapot további gondos kezelését és ezzel párhuzamosan a beteg teljeskörű rehabilitációját. Sokéves tapasztalat után mondhatom: eddig alig sikerült a betegeknek ilyen osztályt találni. Ehhez komplex belgyógyászati (tartós keringési és légzési problémák) és igen profi rehabilitációs (gyógytorna, logopédia, pszihoterápia) kezelés szükséges. Mindez segít a betegnek visszatérni otthonába, megbirkózni a mindennapok feladataival: önálló élet képessége. Hazánkban sajnos nagyon kevés ilyen komplex osztály működik, a szükségeletekhez képest kevés ágyszámmal. Ezen betegek rehabilitációja sokszor hónapokat vesz igénybe. Az intenzív osztályos kezelés után: amikor a beteg túl van az életveszélyen és a gyógyulás biztos útjára lépett - akkor szembesül a beteg és a családja azzal a problémával, hogy ez az út néha sokkal "rögösebb" és sokkal hosszabb, mint ahogyan gondolták. A gyógyításnak ez a szakasza Magyarországon valahogy kimaradt az egészségügyi ellátásból. Ha valakinak van ezen a téren tapasztalata, szívesen venném.